Van egy hely Borsodban. Egy hely, kicsivel a Bábonyi dombokon túl, ahol a bércek lankáin régi szőlőtőkék és gyümölcsfák állnak. Errefelé már nem jár ember. Én is csak az emlékeimben teszek ide utazást.
Amikor kislány voltam, még élt a szőlő és a gyümölcsös. Sokat jártunk ide szüleimmel, nagyszüleimmel. Szerettem felmászni a nagy fehér törzsű almafára, kis dömperrel leszáguldani a dombról. Szedtem a büszkét a szúrós bokorról, köpdöstem a cseresznye magját a kunyhó oldalára. Olykor bebújtam két összehajolt ribizlibokor közé, s ruhákat készítettem a kukoricababámnak. Ez mind csupa-csupa természet adta játék volt.
A gyümölcsfákon túl majdnem a dombtetőn, összeért a magas fű és az ég. Ezen a réten nyári melegben egy különleges, ritka és akkor már védett növény virágzott. A tetőről lejövet mindig széttártam karjaimat, így ujjaim hegyével érezhettem a halványsárga, már-már fehér virág puha cirógatását.
Édesapám jól ismeri a növényeket. Ő mondta meg nekem a nevét. „Árvalányhaj”.
„Árvalányhaj. Milyen szép, és milyen szomorú!„- gondoltam magamban.
Ott a domboldalban távol a nagyváros zajától, hallgattam, ahogy a szél meglengeti az árvalányhajakat. Olyan volt, mint egy nagy fehér hullámzó tenger.
Én a róla szóló Benedek Elek mesét választottam a magyar népmese napjára, mivel egy kedves emléket is felelevenít számomra. S a mese egy gyapjúlelket ihletett.
Mert a királylányok kislányainkban, a királyfiak pedig fiainkban élnek ma tovább!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: